Azt hiszem, azért voltam ennyire dühös az Árpira, mert azt vártam, hogy segít. Nemcsak a gyerekgondozásban, amiben segít is, hanem mondjuk abban is, ha depressziós vagyok. Hogy meghallgat és segít megoldást találni arra, hogy mennyire nehéz az, hogy itthon vagyok bezárva, hogy egyedül vagyok, hogy nem találkozom emberekkel, hogy nem alszom fél éve, hogy hányingerem van folyton és ettől szarul érzem magam, hogy reggel néha órákig nincs időm egy teát vagy kávét csinálni, hogy csomószor nincs időm meg lehetőségem enni egész nap, hogy állandóan sírok, hogy hiányzik, hogy emberek közé járjak egy munkahelyre, meg ilyenek. 

De elég egyértelművé vált, hogy ezekben csak magamra számíthatok. 

És az az igazság, hogy jobb is ez így. Mármint ez a segítségkérés meg támaszkodás dolog amúgy sem áll olyan közel hozzám, csak megpróbáltam az Árpival, mert majd biztos jó lesz. De egy kicsit meg is vagyok könnyebbülve, hogy mostantól nyugodtan bezárkózhatok és nem kell senkinek sem beszélnem az érzelmeimről, és nem kell segítséget kérnem sem szóval sem támadással, és nem kell senkinek sem megnyílnom, nem kell bevallanom a problémáimat, nyugodtan sírhatok és büntethetem magam egyedül és nyugalomban. Nem kell megpróbálnom esténként beszélgetni meg elmondani, ami bánt és úgy összességében, sehogy sem kell megpróbálnom segítséget kérni, ami egyébként is egy undorító dolog. Nem kell érzelmeket fejezni ki, nem kell belebonyolódni drámákba, szerintem próbáltam épp eleget és teljesen nyugodtan mondhatjuk, hogy ennyi bőven elég volt. Mostantól egyedül küzdök.

Így azt gondolom, hogy a következő 484 nap annyira nehéz lesz, hogy az egészen szórakoztató lesz.

Arra gondoltam, hogy ki kéne találnom valami vicces, ironikus és őszinte módot a megörökítésére.

Mondjuk megpróbálhatnám a pozitív oldaláról fogni fel és kezdeni egy 484happydays projektet.

Vagy 484dailychallenge fotókkal dokumentált ironikus kihívássorozatot.

Hát ja, valamit.

Amúgy a nehéz az az, hogy eddig is eléggé úgy éreztem, hogy semennyire sem tudok azonosulni a kortársaimmal és kilógok közülük és hát ez nyilván így is van. De most, most aztán abszolút nem tudok már azonosulni a hülye problémáikkal meg szenvedéseikkel és őszintén nem is vagyok túl kiváncsi rá. És nem is akarok beszélni sem senkivel. Úgyis egyedül vagyok ebben az egészben teljesen, mert úgyis nekem kell csinálni majd mindent. Mármint én vagyok az, aki hányingerrel küzdve cipelgeti a Danit és én leszek az, aki nagy hassal rohangál utána és aki egyszerre próbál 2 babát kordában tartani. Én fogok éjszaka felkelni szoptatni, én nézek ki úgy, mint egy tehén, én érzem majd szarul magam, ha emberek közé kell menni és én leszek az, aki nem tud többet bemenni a városba sem emberekkel találkozni és magányosan töltöm a következő 484 napot. Most nem is az, hogy sajnálom magam, csak úgy realistán nézve a dolgokat, ez van. És mivel ezek a dolgok azért tényleg, de tényleg kemények, nincs semmi kedvem mások kurvára nem kemény faszságaihoz. És amúgy is, nemsokára, pont mire jó idő lenne, már nem fogok tudni Danival hordozóval bemenni a városba. És túl fáradt leszek ahhoz, hogy este emberekkel találkozzak. És megint totálisan be leszek ide zárva a lakásba. És aztán utána mikor megszületik a Kis Babu, akkor meg pláne, de közben ráadásul lesz még itt egy Dani is. Tényleg nem tudom, hogy fogom ezt csinálni tökegyedül, egész nap, másfél éven át.

Wow. Próbálok ilyen one step at a time hozzáállásban gondolkodni. Egyelőre még csak azzal kell megküzdenem, hogy baromira sokszor van hányingerem (leginkább egyelőre Dani kajájától), ráaádásul legtöbbször akkor, mikor Dani éppen rajtam lóg; hogy hullafáradt leszek már napközben is; és hogy este már éppen elkezdtem volna 10-11 körül feküdni le, de bemm, most megint hulla vagyok 9kor. 

Plusz elkezdtem vitaminokat szedni ezerrel és most komolyan, mert a testem surprise surprise kissé kimerült és ez tök nagy komplikációkat okozhat.

Amúgy elmesélem az első élményemet a kis új manóval.

Az orvos, akihez az Évi anyukájának a gyerekkori barátnője a hátsó ajtón keresztül vitt be, ultrahangot csinált nekem. Azt mondta: "a hír igaz", és megmutatta a kis fekete pöttyöt. "Itt van a petezsák és itt lesz benne a kis magzat majd. Sőt, játja, ott pulzál is benne már!" - és néztem, és tényleg borzasztóan lelkesen ugrabugrált ott a kis pöttyöcske, mintha azt mondta volna: "Anya, anya, de jó, hogy észrevettél!!! Naháááát! Ez szuper ám! Itt vagyok, látsz? Jövök, jövök!" - komolyan olyan volt, mint egy boldog kis Szamár.

Önálló vagy és képes vagy rá egyedül is.

Van, hogy úgy csináljuk, ahogy te szeretnéd, ha neked fontosabb és van, hogy úgy, ahogy én szeretném. 

Néha türelmesen várni kell, míg megkapunk valamit.

Megadom neked a tiszteletet és elvárom, hogy te is add meg másoknak a tiszteletet.

Számíthatsz rám.

Van, hogy teljes mértékben rád figyelek és van, hogy mindketten a saját dolgunkra figyelünk.

Nyugodtan fejezd ki az érzelmeidet. 

Bárhogy kifejezheted az érzelmeidet, de nem minden mód fog segíteni.

Most nekem először is pár gyakorlati szempontból kell ezt átgondolnom.

Rövid távon ez így nagyon necc. Mert

- nem tudom, hogy fogok tudni 2 gyerekkel bárhova is menni?

- azt vártam, hogy nyáron biciklizhessek Danival és nem fogok tudni

- már megint hülye kényelmetlen nagy hasam lesz

- már megint ronda leszek nyáron 

- már megint nem tudunk sehova se menni nyaralni

- nem fogom tudni felemelni Danit nemsokára

- nem fogok tudni eljárkálni vele a városba

- hogy fogom bírni két ennyire kicsi gyerekkel?

- hogy fogja bírni az Árpi?

- hogy fogok a terhesség alatt dolgozni és pláne hogyan 2 gyerek mellett?

Hosszú távon viszont szuper. Mert 

- csak egy helyre kell vinni őket, iskolába, oviba, edzésre

- nem kell külön programokat szervezni nekik

- a 2+2 év babázást letudom 3 év alatt

Annyira frusztrált és agresszív vagyok attól, hogy nem vagyok képes semmilyen emberi tevékenységre, hogy nem tudom elmondani. Nem tudok elmenni sehova, nem találkozom emberekkel, nem járok be egy munkahelyre mások közé, 99%ban itthon találkozom a barátaimmal, és egyszerűen ez kikészít. Törni-zúzni akarok a bezártságtól, a korlátoktól, ettől a kibaszott nagy börtöntől, ami az életem, el akarok futni belőle és sose nézni vissza többet. Dolgozni akarok, emberek között akarok lenni napközben, azt a tiszteletet akarom, ami annyi, hogy HAGYNAK dolgozni és van ebédszüneted és nem futva kell pisilni. Szeretnék kimenni a levegőre, a természetbe, ahol kicsit nagyobb a szabadság, szeretnék idegen vagy kevéssé ismert emberekkel is találkozni, és hogy komolyan vehető munkám legyen. Szeretném, hogy a munkám csak mondjuk napi 9 vagy 10 vagy 12 órát tartson és ne 24et.

Megőrülök.